Az olasz építészet

Az olasz építészet egy népszerű 19. századi építési stílus, amelyet a 16. századi olasz reneszánsz építészet ihletett, a toszkán vidék parasztházainak festői hatásaival kombinálva.

Ez a viktoriánus korszakból származó, Nagy-Britanniából indult és világszerte elterjedt stílus, a romantikus múltból származó építészeti elemek felhasználásával olyan épületeket hozott létre, amelyek alternatívát kínáltak a klasszikus építészet uralkodó formavilágával szemben. Ez a kevésbé merev épületformák, és alaprajzok elfogadását, valamint a természetes tájépítészet hangsúlyozását jelentette.

Az olasz építészet a viktoriánus kori építészet egyik kategóriája, amely nem egy konkrét stílus, hanem egy korszak, ami Viktória királynő uralkodása alatt tartott  Nagy-Britannia Egyesült Királyságában 1837-től 1901-ig. Az olasz stíluson kívül a viktoriánus korszak több mint 60 éves építészete számos stílust eredményezett, köztük a korai gótikus megújulás, a népi viktoriánus, a görög megújulás, a román megújulás, a koloniális megújulás, és a népszerű Queen Anne stílust.

Az olasz építészet története

John Nash brit építésszel kezdődött, aki megépíttette az első olasz stílusú villát Angliában, a shropshire-i Cronkhillben 1802-ben, de az olasz építészet az igazi fénykorát 1840 és 1885 között élte. Ez a viktoriánus korszak stílusa Firenze és az olasz vidék építészeti és természeti pompájának brit értelmezése volt, amely megragadta az idelátogató építészek és tájépítészek fantáziáját. A 16. századi firenzei olasz reneszánsz paloták és a toszkánai olasz parasztházak által elvarázsolt építészek, és tájépítészek igyekeztek otthon is reprodukálni az olasz bájt.

Míg a görög újjászületés építészetét az ókori Görögország és Róma klasszicizmusa inspirálta, addig az olasz építészet a romantikából, a reneszánszból, az olasz villákból és kertekből merített. A toszkán vidéki parasztház egyszerű vonalvezetésével, és olyan jellegzetes elemekkel, mint a kiemelkedő négyzet alapú tornyok, amelyek szabálytalan formát adhattak egy egyébként szimmetrikus épületnek, új lehetőségeket kínált a modern tervezési lehetőségeket kereső emberek számára, amelyek elkerülték a klasszikus stílus egyesek által unalmasnak tartott stílusát, és rugalmasabb alaprajzokat és életmódbeli lehetőségeket kínáltak.

Az olasz esztétikát többféle épülettípushoz, és többféle jövedelmi szinthez igazították, beleértve a gazdagoknak szánt tágas házakat a kiterjedt telkeken, valamint a kisebb telkeken lévő városi házakat és sorházakat. A tömegtermelés elterjedésével a divatos olasz építészeti részletek könnyen és megfizethetően előállíthatók és alkalmazhatók voltak az épületeken, hogy a stílusra utaló, bár egy leegyszerűsített változatot hozzanak létre.

Az ideális olasz otthon elég nagy földterületre épült ahhoz, hogy a toszkán vidék tájépítészetének tisztelegve kiemelje a külvilággal való kapcsolatát, a festői részletekkel, beleértve a domborműveket, a ligeteket és a tájépítést, amely természetesnek, bujának és spontánnak tűnt, és olyan szépnek igyekezett lenni, mint egy olajfestmény.

Az olaszos stílus Angliából terjedt el Észak-Európában, a Brit Birodalomban, és az Egyesült Államokban, ahol a polgárháborút követő 1860-as években a legnépszerűbb stílus lett. A stílus nagyrészt az olasz stílus élenjárói által írt népszerű könyveknek köszönhetően terjedt el az Egyesült Államokban, mint például Andrew Jackson Downing New York-i tájépítész „The Architecture of Country Houses” (1850) című műve. Az Egyesült Államokban az olasz építészet ragyogó példáit találhatjuk például New Yorkban a Brooklyn Heights negyedben, Washingtonban az East Capitol Street NE 600-as tömbjében, Cincinnati Over-the-Rhine negyedében, és országszerte olyan helyeken, mint San Francisco vagy New Orleans.

Az olasz stílus jellemzői

• Jellemzően téglából vagy fából épült házak.
• Két és négy emelet közöttiek.
• Finoman lejtő, csúcsos tető.
• Mélyen benyúló ereszek, kiemelkedő díszes konzolokkal és széles párkányokkal.
• Füzérdíszek.
• Bejáratok dekoratív részletekkel, például oszlopokkal, konzolokkal, valamint emelt tornácokkal, és egy- vagy kétszárnyú ajtókkal.
• Belvederek, kupolák vagy tornyok.
• Magas, keskeny, téglalap alakú vagy íves ablakok.
• Díszes ablakdíszek, oromzatok.
• Öblös ablakok.
• Dekoratív faborítású tornácok.
• Rugalmas belső terek, amelyek eltértek a klasszikus építészet formális alaprajzától, és gyakran jobb hozzáférést biztosítottak a kültérhez.
• A kertépítészet szerepének hangsúlyozása, ahol a hely engedte, fantáziadús festői elemekkel, például ligetekkel és domborművekkel.
• Tömeggyártott öntöttvas vagy préselt fém díszítőelemek az erkélyeken, tornácokon és kerítéseken.