Az általunk ismert tipikus csempe égetett agyagból, üvegből vagy kőből készült egységnyi építőelem, amelyet kész felületként használnak a padlón, a falon vagy a mennyezeten. Az épületek belső és külső felületén is használják őket, színük, textúrájuk és profiljuk tekintetében rendkívül sokoldalúak és dekoratívak.

Kapcsolódó cikkek

• A csempe állagmegóvása
• Burkolólapok kiválasztásához tippek
• A legjobb és legrosszabb padlóburkolatok nedves területekre

Most tekintsük át a kerámialapok rövid történetét, ami mára teljesen elterjedt építőelemnek számít a burkolók körében, sőt ez volt az egyik legelső burkolóanyag amivel mintákat vagy alakzatokat tudtak kirakni a régmúlt burkolói, és a gyártásuk több száz évvel ezelőtt sem esett nehézségekbe. 

A csempegyártás története

A csempekészítés legkorábbi példái a Szentföldről származnak, körülbelül a Kr. e. 4. századból. Innen hozták a rómaiak a csempézést Európába, amikor elfoglalták ezeket a területeket. A 8-9. században az északnyugat-kínai ujgurok fejlesztették ki azt, ami a 13. századi török és közel-keleti csempék alapja lett, és ami geometrikus szimmetriájáról és botanikus motívumairól nevezetes.

A római művészeti forma kihalt, majd a 12. században a ciszterci szerzetesek fedezték fel újra. Ők fejlesztették ki az enkausztikus (a görög festészet egyik sajátos technikája) csempe néven ismert, többszínű, nyomott mintával ellátott préselt csempét.

Ez a módszer később, a 16. században eltűnt, míg a 17. században Törökországban, valamint Hollandiában a Delft-csempe megjelenésével újra megjelentek ezek a burkolólapok. A 18. század közepén a csempeipar ismét népszerűvé vált, és a gyártás egész Európában elterjedt.
Herbert Minton 1843 körül kezdte újra az enkausztikus csempekészítést Angliában.

Ezt a módszert már gépi préseléssel gyártották, a csempék tömeges előállítása érdekében. Míg Közép és Dél-Amerikában már a 16. század végén is gyártottak egyszínű csempéket, az Egyesült Államokban ez nem terjedt el, helyette Európából importált csempéket, amíg 1870-től kezdve saját iparágat nem hozott létre a csempegyártás terén.

Angliában a viktoriánus korszakban, a tisztaságra és a közegészségügyre való törekvéssel a csempe, mint tisztítható és fertőtleníthető felület népszerűvé vált, odáig ott az enkausztikus csempe volt az uralkodó stílus. De az 1890-es évektől kezdve fehér és színes kerámialapokat gyártottak, majd a fajansz (tarka) mázas csempék következtek. A mázas csempék megjelenésével az 1900-as években lehetővé vált az aprólékosan mintázott csempék gyártása Angliában.

A kerámiacsempe gyártása régen és most

A tipikus kerámialapok agyagból készülnek, képlékeny állapotban formázzák, majd szárítják, mielőtt kemencében kiégetnék. Az agyag egy természetes anyag, amelynek regionálisan változnak az összetevői, ami eltérő megmunkálhatóságot, színt, textúrát, sűrűséget és porozitást eredményez. A kerámiacsempe színét és keménységét az égetés hőmérséklete is befolyásolja.

Kétféle csempe létezik: mázas és mázatlan. A mázas csempék általában „nyersen” kapnak színes felületet, amelyet aztán kiégetnek. A mázatlan csempék a színüket, vagy magából az agyagból, vagy olyan adalékanyagokból kapják, mint a festék, pigment vagy oxidok. A mázatlan csempék közé tartoznak a agyagbányából származó csempe, az enkausztikus csempe és a mozaikcsempe.

A bányászott csempék eredetileg az agyagbányából kitermelt, egységekre vágott lapok voltak. A modern csempegyártás során az agyagot extrudálják, egyenletes szeletekre vágják és kiégetik, aminek eredményeképpen szabványos négyzeteket vagy téglalapokat kapunk barna, szürke vagy vörös színben.

Az enkausztikus csempék olyan agyaglapok, amelyeknek a felületébe mintát nyomtak, és a végső megjelenés érdekében folyékonyított agyagot, úgynevezett „csúszót” öntöttek, majd kiégették.

A mozaikcsempék kezdetben színes kőből készült apró kockákból, úgynevezett tesszerákból álltak, amelyeket kézzel, egyenként helyeztek el, hogy geometriai mintákat vagy egy teljes képet ábrázoljanak. A modern gyártás agyagot használ az egyes tesszerák megformálásához, előre elrendezi őket, és a könnyű, gyors felszerelés érdekében hálóhoz rögzítve árulják őket.

A második világháború előtt a kereskedelmi forgalomban gyártott, agyagporból préselt mázas csempe előállítása a gyártás elejétől a végéig akár hetven órát is igénybe vehetett. Az automatizálás fejlődése olyan szállítószalag-rendszert fejlesztett ki, amely a csempéket egy alagútkemencén keresztül vitte keresztül, amely egyenletes minőségű és felületű csempéket állított elő. Automatizáltan égette, hűtötte és dobozolta őket mindössze két óra alatt, ami jelentősen csökkentette a költségeket és növelte a termelési volument.

Telepítési módszerek és eljárások

A csempével való burkolás nem sokat változott az idők során. A csempéket vízbe áztatták és habarcságyba fektették egy szilárd tégla vagy betonaljzatra. Miután a habarcs megszilárdult, a csempék közötti résekbe (fugákba) tiszta cementhabarcsot töltöttek, amelybe néha színt kevertek. Ahol fapadló volt, de csempeburkolatot kívántak, ott a deszkákat felszedték, kátránypapírt fektettek le, hogy elválasszák a talpfákat az öntött betonaljzattól, és utána arra fektettek csempét.

A modernkori csempeburkolást többféle fogadófelületre (aljzatra) lehet elhelyezni, mert annyiféle csemperagasztó és segédanyag létezik, (különféle alapozók, technológiai szigetelések, eljárások és anyagok) hogy szinte nincs olyan felület ahol ne lehetne a kerámiacsempét fektetni.

Kerámiacsempe karbantartása

A kerámiacsempék tisztítását mindig a lehető legkíméletesebb eszközökkel kell kezdeni. Elég lehet a söprés, majd a meleg nedves felmosás. Nem szabad csiszoló vagy savas tisztítószereket használni. Ha bármilyen vegyszeres tisztítószert használunk, azt egy kis, nem feltűnő területen kell kipróbálni, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy nem színezi el, nem koptatja a csempét, nem hagy marást vagy kivirágzást maga után.

Bármilyen tisztítószer alkalmazása előtt mindig először alaposan nedvesítse be a padlólapot, mivel ez tiszta vízzel tölti meg a pórusokat, és a káros vegyi anyagok nem tudnak olyan mélyen behatolni.

A foltokat mindig azonosítani kell a tisztítás előtt, hogy megelőzzük a foltok megtapadását. Az olyan makacs foltok, mint az olaj vagy a cipőtalpról származó foltok esetében enyhe ammóniás tisztítószert lehet használni a nedvesített csempéken, és utána alaposan leöblíteni.

A régi időkben a kerámialapok a lerakás után a viaszon kívül jellemzően nem kaptak semmilyen kezelést. De most is óvatosan kell eljárni bármilyen kezelés, bevonat, tömítőanyag vagy viasz alkalmazása előtt, mivel ezek több karbantartást igényelhetnek, mint a kerámiacsempe önmagában.

A különböző felületvédő anyagok a csempén jobban megmutathatják a kopási mintákat, hólyagosodhatnak vagy következetlenül kophatnak, vagy elhomályosulhatnak, eltompítva az eredeti csempe szépségét, ezért a kerámiacsempe felületvédő anyagát gondosan csak ahhoz a fajta csempékhez ajánlott használni amelyekhez való.

Győződjön meg arról is, hogy a védőbevonat nem befolyásolja negatívan a csúszásmentességhez szükséges statikus súrlódási együtthatót, amely fokozott csúszásveszélyességi helyzetet teremthet.

Amire figyeljünk a kerámiacsempe esetében

A csempe legnagyobb ellensége a kopás. A padlólapok jellemzően erősek, és ellenállnak a kopásnak, de az évtizedes gyalogosforgalom során a csempe elveszítheti a mintázatát, vagy akár a csempe vastagsága is csökkenhet, ami különösen az erősen igénybe vett járásminták és lépcsőfokok esetében észrevehető.

A mázak jellemzően ugyanolyan erősek, mint a csempe, de esetenként előfordulhatnak lyukak vagy repedések a csempe felületén. Ez gyakrabban figyelhető meg az ólommázas csempéknél, amelyeket az 1800-as években alacsony hőmérsékleten égettek. A repedezettség megtarthatja a nedves felmosásból származó szennyeződéseket, és ha a repedezettség a máz teljes felületén átterjed, akkor növeli a csempe porozitását.

A nedvesség átitathatja az ágyazóhabarcsot, meglazíthatja a csempe kötését az aljzathoz, és akár az alatta lévő habarcs is penészessé válhat. Ha a porózus aljzaton lévő csempe folyamatosan nedvességnek van kitéve, a csempe leválhat az aljzatról.

A meglazult, elvált vagy nem kötődő csempék legtöbbször a kötőanyag (csemperagasztó) hibájából adódnak. Ennek számos oka lehet: túl híg vagy nem megfelelően előkészített csemperagasztó, olyan aljzat, amely nem megfelelően szilárd, vagy erős tisztítóoldatok, amelyek lebontják a fugaanyagot és lehetővé teszik a nedvesség bejutását a habarcságyba.

A csempefelület kopásának megelőzése érdekében a lemosás, gyakori porszívózás vagy söprögetés nagyrészt eltávolítja a gyalogos forgalom által bekerülő csiszolóhatású szemcséket. Az olyan helyeken, mint például az ajtók és folyosók, futószőnyegek használhatók a szemcsék csempével történő érintkezés csökkentésére, és a legnagyobb forgalmú területek védelmére.

Ha a máz kilyukadása vagy repedezése jelentkezik, nem sok mindent lehet tenni. Alkalmanként fel lehet bérelni egy szakembert, aki a mázat kitöltőszerrel, majd repellálószerrel kezeli, de ezt csak tapasztalt szakemberek végezhetik, akik ismerik az ilyen beavatkozások kémiáját és alkalmazását.

Ha a csempe alá került a nedvesség „megtámadta” az aljzatot, akkor a nedvesség forrásának eltávolítása után a csempe megmenthető és újra beépíthető. Ahol penész vagy penészgomba alakult ki, a TSP (tri-nátrium-foszfát) híg (5-10%-os) oldatát lehet használni, jól átöblítve utána a felületet. A TSP használatának rövidnek kell lennie (egy-két perc), mivel a lúgos jelleg kivirágzást okozhat.

Egy-egy törött csempe eltávolítása gyakran több szomszédos csempe sérülését is okozhatja a csere során. A megrepedt csempék epoxi injektálással javíthatók, a letört kis darabok pedig epoxival újra rögzíthetők. A kisebb lepattanások javíthatók színes zománcba kevert epoxival, vagy mázatlan csempék esetében színezett habarccsal. Bármely kerámiacsempe cseréjéhez átfogó megközelítésre van szükség a későbbi hibák elkerülésére.